A céges pénzforgalmi számlákról felvett készpénzzel való elszámolás problematikája

Bár mind a hazai, mind a nemzetközi szabályozás jelentős hangsúlyt fektet a készpénzforgalom visszaszorítására, mégis mind a mai napig gyakorta tapasztalhatjuk, hogy a készpénzes fizetések, a készpénzforgalom még mindig jelentős mértékben van jelen a hazai gazdaságban. És itt természetesen nemcsak arra gondolunk, hogy a reggeli szendvicsünket és kávénkat paypass rendszerű bankkártyával vagy készpénzzel fizetjük-e ki, hanem a kereskedelem terén, a cégek közötti elszámolások során történő fizetésekre gondolunk. Ez természetesen – amennyiben a törvény által előírt kifizetési korlátot betartjuk – önmagában nem jelent problémát. Nagyon fontos ugyanakkor az, hogy a cégek készpénzállományának mozgása, a készpénz felhasználása mindig, akár évekkel később is dokumentálható legyen. Nagyon gyakoriak ugyanis azon jogesetek, amikor az adóhatóság olyan cégek pénzforgalmi számláiról felvett készpénzösszegekkel való elszámolást várja el az adózóktól, magánszemélyektől, akik talán már el is feledték azt, a pénzfelvéteket és a cégeket is. Ezekből a kérdésekből pedig – amint azt az alábbiakban látni fogjuk – komoly nehézségek, és még annál is nehezebb pénzügyi terhek fakadhatnak az érintett személyekre nézve.

Jelen írásunkban áttekintjük azt, hogy milyen elvárásokat támaszt az adóhatósági és bírósági joggyakorlat a magánszemély adózókkal szemben a cégek pénzforgalmi számláiról felvett pénzösszegekkel történő elszámolása kapcsán. Az írás nem mérlegeli és nem értékeli azt, hogy ezen pénzösszegek milyen céllal és szándékkal kerültek felvételre, hiszen ennek számtalan oka és magyarázata lehet, amelynek taglalására a jelen írás keretei nem adnak lehetőséget. Nem értékeljük azért sem, mert a joggyakorlat sem értékeli, csak azt, hogy a bankszámláról készpénz (kártyával vagy pénztárból) felvételre került. Ez a tény, ez a kiinduló állapot, amelynek alapján az adózóknak szegeződhet a kérdés, hogy mi lett a készpénz sorsa.

A fenti kérdés megválaszolása természetesen jellemzően nem azon cégek esetében szokott gondot okozni, amelyekkel az érintett személynek még aktív kapcsolata, jogviszonya van, hanem olyan cégeket illetően merül fel a valós probléma, amelyek már időközben kikerültek az adózó látó- és hatóköréből, sőt adott esetben már valamilyen módon meg is szűntek, vagy egy ehhez közeli állapot felé tartanak. És tudjuk azt is, hogy az ilyen cégeknél gyakran már nem vagy nem teljes körűen lelhető fel a könyvelési iratanyag.

Így az érintett adózó évekkel később azon kaphatja magát, hogy az adóhatóság egy vizsgálat keretében arra vár tőle választ egy talán már a feledés homályába veszett és más nevet viselő cég kapcsán, hogy a felhívásban szereplő hosszabb vagy rövidebb lista szerinti kisebb vagy nagyobb összegű – az érintett adózó által eszközölt – készpénzfelvételeket illetően adjon számot arról, hogy mi lett ezek sorsa, vagyis, hogy igazolja azt, hogy az általa felvett készpénzösszegek a vállalkozás érdekében kerültek felhasználásra. A válasz pedig sokszor nem egyszerű.

Ennek megértéséhez elsődlegesen meg kell vizsgálnunk a jelen körben irányadó anyagi jogszabály, a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja tv.) rendelkezéseit. Az Szja tv. értelmében ugyanis a magánszemély minden jövedelme adóköteles. Ennek alapján jövedelem a magánszemély által más személytől megszerzett bevétel egésze, vagy a bevételnek az Szja tv. szerint elismert költséggel, igazolás nélkül elismert költséggel, vagy átalányban meghatározott költséggel csökkentett része, vagy a bevételnek az Szja tv-ben meghatározott hányada, kivéve, ha a bevételt a jövedelem kiszámításánál nem kell figyelembe venni.

Míg a bevétel fogalmát illetően az Szja tv. úgy fogalmaz, hogy bevétel a magánszemély által bármely jogcímen és bármely formában – pénzben és/vagy nem pénzben – mástól megszerzett vagyoni érték.

A fentiek alkalmazásához kapcsolódó további lényeges rendelkezés, hogy az Szja tv. tekintetében az adókötelezettséget, az adó mértékét befolyásoló, a magánszemély adójának csökkenését eredményező eltérő szabály, adókedvezmény annyiban alkalmazható, illetőleg érvényesíthető, amennyiben az annak alapjául szolgáló szerződés, jogügylet, más hasonló cselekmény tartalma megvalósítja az eltérő szabály, az adókedvezmény célját. Az alkalmazhatóságot, illetőleg érvényesíthetőséget annak kell bizonyítania, akinek az érdekében áll.

A fenti jogszabályi rendelkezésekből következően tehát megállapítható, hogy egy magánszemély által bármely módon és formában megszerzett készpénz bevételnek minősül önmagában a törvény rendelkezéseiből fakadóan. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy amennyiben egy ügyvezető a cég pénzforgalmi számlájáról készpénzt vesz fel, akkor ez nála automatikusan bevételt keletkeztet, hiszen az ügyvezető ezzel a pénzzel értelemszerű módon el fog számolni, a cég érdekében való felhasználását bizonylattal igazolja, avagy a fel nem használt pénzösszeget befizeti a házi pénztárba vagy visszafizeti a társaság pénzforgalmi számlájára. A problémát éppen azon esetek jelentik, amit a fentiekben is sugalltunk, amikor az adóhatóság a könyvelési iratanyag hiányában pusztán a cég banki kivonataiból kiindulva szegezi a pénzfelvétellel kapcsolatos kérdéseit az érintett magánszemélynek.

A felhívott jogszabályok alapján kialakult joggyakorlat értelmében a fentiekhez hasonló esetekben az adóhatóságnak az őt terhelő bizonyítási teher alapján ugyanis csak az általa alapul vett pénzösszegek tényszerű felvételét, és azok összegszerűségét kell bizonyítania. Könnyen belátható, hogy e bizonyítás terén az adóhatóság viszonylagosan egyszerű helyzetben van, hiszen az adott cég pénzforgalmi számláit vezető bankokat kell megkeresnie, és bekérnie a vizsgált időszaki banki kivonatokat. E banki kivonatok alapján pedig az adóhatóság megvizsgálja és kidolgoz egy – idősoros – cash-flow táblázatot, amelyben szerepelteti a pénzforgalmi számlára való – az érintett személyhez köthető – készpénzbefizetéseket, és természetesen a készpénzfelvételeket, és amennyiben az egyenleg a készpénzfelvételek javára dől el, akkor a revízió bizonyítási kötelezettsége kimerült.

Ezt meghaladóan pedig – amint azt a bírósági gyakorlat is egyértelműen és következetesen alátámasztja – annak bizonyítása, hogy az adóhatóság által feltárt bevétel nem esik adófizetési kötelezettség alá, az adózó érdekkörébe tartozó körülmény.

E körben tehát tulajdonképpen megfordul a bizonyítási kötelezettség, és a továbbiakban a vizsgált adózónak kell tudni igazolni azt, hogy az adóhatóság által megjelölt céges készpénzfelvételek nem a saját bevételei voltak, vagyis azokkal nem rendelkezett sajátjaként. Itt érdemes megjegyezni azt, hogy az adóhatóság következetesen arra hívja fel az adózókat, és annak igazolását várja bizonylati úton, hogy ezen készpénzösszegek a vállalkozás érdekében (pl.: szállítói számlák kiegyenlítésére) kerültek felhasználásra. Álláspontunk szerint ugyanakkor a két fogalom, ti. „a nem sajátjaként való rendelkezés” és a „vállalkozás érdekében való felhasználás” nem azonos fogalmak, tehát az érintett magánszemélynek nem kizárólagosan azt áll módjában igazolni a vizsgálat során, hogy az adott készpénzösszeget a vállalkozás érdekében használta fel, hanem azt – amely érezhetőbben tágabb kört fed le –, hogy azzal nem sajátjaként rendelkezett, hiszen ez, vagyis a sajátjaként való rendelkezés a bevételszerzés fogalmi lényege, feltétele.

Sajnos azonban – figyelemmel arra, hogy az ilyen típusú jogesetek során nemcsak az adóhatóság, de az érintett magánszemély sem rendelkezik a cég könyvelési iratanyagával – a bizonyítás meglehetősen nehéz, mivel az adóhatóság és a bíróság természetesen nem elégszik meg önmagában azzal a kijelentéssel, hogy a felvett készpénzösszegeket a magánszemély a cég érdekében használta fel. Ezt hitelt érdemlő bizonylatokkal alá is kell támasztania az érintett magánszemélynek. Ezen a ponton joggal szokott felmerülni vagy inkább kifakadni a kérdés, hogy ugyan miért is kellene egy magánszemélynek egy olyan cég bizonylatait őriznie és magánál tartania hosszú évekig, amellyel már semmilyen jogviszonyban nem áll. A kérdés lehet, hogy jogosnak tűnik, azonban a válaszunk ezt nem tudja méltányolni, mivel a joggyakorlat sem teszi.

A bizonyítás irányait és lehetőségeit illetően ugyanis a Kúria szintén egy szigorú és következetes joggyakorlatot alakított ki az évek során. Ennek értelmében a gazdasági társaságok számláiról felvett készpénzösszegek sorsát szigorú számadású nyomtatványokkal, dokumentálhatóan és beazonosíthatóan kell ki- és bevételezni, illetve könyvelni. Ezzel összefüggésben azt is kiemelte a Kúria, hogy az elszámolás bemutatásának hiányára nem jelenthet mentséget az, hogy az érintett adózó magánszemély, és nem terheli a számvitelről szóló törvény szerinti bizonylat-megőrzési kötelezettség. A Kúria meglátása szerint ugyanis olyan esetben, amikor gazdasági társaságok pénzkezelése történik, a számláról pénzt felvevő személyt is nagyobb felelősség terheli az elszámolás igazolása körében, és alapvető érdeke az olyan bizonylatok megőrzése, amely utóbb igazolja az elszámolás megtörténtét.

A fenti bizonyítási kötelezettség megfelelő teljesítésének, és különösen annak esetleges elmaradásának súlya pedig abban áll, hogy amennyiben az érintett magánszemély a fenti elvárások mentén nem tudja igazolni azt, hogy az adóhatóság által megjelölt készpénzösszeggel (vagy annak egy részével) nem sajátjaként rendelkezett, akkor ezen igazolatlan sorsú készpénzösszegeket az adóhatóság a magánszemély bevételeként fogja megállapítani. E bevétel pedig a magánszemély egyéb jövedelmének fog minősülni, amelyet egyrészt személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség, másrészt a vizsgált időszaktól függően egészségügyi hozzájárulás vagy szociális hozzájárulási adó kötelezettség terhel. Ezt meghaladóan az adóhatóság, mivel a tapasztalatok szerint ezen tényállásokat adóeltitkolásként kezeli, a feltárt adóhiány (tehát a személyi jövedelemadó és egészségügyi hozzájárulás vagy szociális hozzájárulási adó) után 200 százalékos mértékű adóbírságot, és persze késedelmi pótlékot ró az érintett magánszemély terhére.

Bár a fenti élethelyzet természetesen nem mindennapos, és a legtöbben feltehetően nem is szembesülnek vele életük során, ám mégsem kizárt, ezért – ahogy az a kúriai döntésekből is kiolvasható – a készpénzes ügyletek során mindenképpen indokolt a lehető legnagyobb körültekintéssel eljárni. Nem feledve természetesen azt, hogy az adóeljárási rendelkezések értelmében szerződésenként egy naptári hónapban legfeljebb bruttó 1,5 millió forint összegben teljesíthető készpénzfizetés.

Ám ha mégis felmerül egy a jelen cikkben vázoltakhoz hasonló probléma, úgy arra sajnos nem lehet biztos receptet, megoldást kínálni, azonban mindenképpen meg kell próbálni a revízió rendelkezésére bocsátani valamennyi hiteles bizonylatot és információt, ami az anno felvett készpénzösszegek felhasználását alátámaszthatja. Ez saját rendelkezésre álló okiratok, bizonylatok hiányában (ami tehát ilyenkor gyakori) történhet akár a korábbi szállítópartnerek saját részről való megkeresésével és a számlák másodpéldányának megkérésével, illetőleg, ha ez nem áll módunkban, akkor az ezen múltból felidézett korábbi szállító partnerek megkeresésére irányuló bizonyítási indítvány is hasznos lehet, aminek a tapasztalatok szerint az adóhatóság is igyekszik eleget tenni.

Amint azt jeleztük, a jelen írásban felvetett probléma – remélhetőleg – nem mindennapos, és nem általános a cégek és magánszemélyek életében, ugyanakkor a bírósági gyakorlatban kifejtett elvek ezen túlmutatva is iránymutatásként és főként intelemként szolgálhatnak arra nézve, hogy akár a jelen típusú, akár egyéb jellegű ellenőrzések során milyen jelentős hangsúly van a szabályszerű elszámoláson, az iratok megőrzésén, valamint jó minőségű és hitelt érdemlő információk és bizonyítékok szolgáltatásán.

dr. Kisfaludy-Molnár Péter, ügyvéd